Mátyás király meg az igazmondó juhász

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:
- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!
- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.
Mondja a burkus király:
- Én megmutatom, hogy fog hazudni!
- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!
- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.
- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.
- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.
Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:
- Isten hozta, király uram!
- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?
- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.
Azt mondja a burkus király:
- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.
- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.
Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.
Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.
- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom!
Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.
Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.
Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:
- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre!
Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.
Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:
- Mi újság a tanyán?
Mondta erre ő, a maga nevében:
- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette!
Mikor kimondta, megijedt.
- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!
Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi hír a tanyán?
- Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.
- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.
Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi újság a tanyán?
- Ellopták az aranyszőrű bárányt.
- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.
Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.
- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.
- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.
Nagy volt Mátyás király öröme.
- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.
De azt mondja a juhász:
- Ott ül középhelyt, a két király közt.
- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.
- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.
És így lett a juhászból burkus király.

Egyszer volt Budán kutyavásár

Bizony ilyen csuda se esett se Krisztus előtt, se Krisztus után semerre a kerek világon.
Egyszer esett az a csuda a Földön, az is Magyarországon, mégpedig Mátyás király idejében.
Hogy kutyavásárt tartottak szép Buda várában, akárcsak lóvásárt vagy baromvásárt tartottak volna.
Ez is csak Mátyás eszétől telhetett, aki nemcsak hogy a legbölcsebb uralkodója meg a legtudósabb hadvezére, hanem ezenfelül még a legelső tréfamestere is volt a maga idejének.
Felöltözött egyszer szabadságos huszárnak Mátyás király, úgy eredt neki az Alföldnek. A sapkája mellett virág volt, kenyeres tarisznya az oldalán, a kardot a mentével együtt felkötötte a hátára, vágott egy útszéli meggyfáról botot magának, úgy haladt a dűlőn, akár más szabadságos katona, aki az öreg szüléjéhez iparkodik a falujába hazafelé.
Amint megy, mendegél, látja Mátyás király, hogy ott szántja a földet a határban nem messzire egymástól két parasztember. Az egyik paraszt nagyparaszt volt, annak az ekéje előtt hat ökör járt, a másik paraszt kisparaszt volt, az csak két heptikás gebét tudott az eke elébe fogni. Megáll Mátyás király, csak elnézi, hogy erőlködik a két girhes ló a kemény tarlón, meg hogy hogy keserveskedik a szegény paraszt az eke szarvánál, hogy biztatja szóval meg ostorral a gyenge lovait, az a nagyparaszt meg csak sétál komótosan az eke mellett, az ostort se kell forgatni neki, azt kiáltja: hajsz! Azt kiáltja: csá! – közben fütyörész kedvére.
Gondolt egyet Mátyás, odament a hatökrös gazdához:
- Adjon isten jónapot kegyelmednek, gazduram.
- Adjon isten, vitéz uram, magának is. Mi kéne, ha vóna?
- A kéne, gazduram, több emberség kéne erre a földre. Nem látja, hogy megkínlódik a két kehes lovával az a másik szántóvető ember? Ugyan fogjon ki gazduram két ökröt, kössük annak a szegénynek a két lova elébe, az is könnyebben szánthassa azt a parányi kicsi földjét.
A nagyparaszt csak nevetett erre.
- Mán abból nem eszik az a kódus paraszt – azt mondja -, én nagygazda vagyok, hat ökörrel szántok, az meg csak szántson a maga két gebéjével, úgy illik az őhozzá. Maga csak a fegyverhez értsen, vitéz uram, a szántást pedig ide bízza.
Nem szólt egy szót se többet Mátyás, odament a kisparaszthoz.
- Adjon isten jó napot, te szegény ember.
- Adjon isten néked is, szegény katona.
- Fordulj csak idébb szegény ember, mutatok valamit, de meg ne ijedj, arra kérlek.
Avval Mátyás király kigombolkozott, megmutatta aranypitykés dolmányát, megsúgta a
szegény parasztnak, tudja meg, hogy Mátyás király áll előtte.
Az a nyomorult rögtön le akart borulni a király elébe. Megfogta Mátyás király.
- Vigyázz, szamár paraszt, el ne árulj, álljál csak szép egyenesen, figyelmezz rám. Azt mondom néked, add el holnap ezt a két hitvány párát, amit a bőriért kapol, abból vegyél annyi kutyát, ahányat adnak, hajtsd fel Budára, keresd meg a budai nagypiacot, a többi az én gondom.
Hát a szegény paraszt úgy tett, ahogy a király meghagyta. Eladta a két lovát, kapott egy falka kutyát az áráért, hogyne, boldog volt a rongyos paraszt, akinek a kutyájáért pénzt kínált, kettőt is adtak neki egy garasért. Tereli osztán Buda vára felé a szegény ember azt a sok loncsos, piszkos kuvaszt meg kommondort, aki csak jött az ország útján, nagyot nézett, olybá tűnt az emberek előtt, mintha valami gonosz boszorkány ennek a pásztornak a juhait mind kutyákká változtatta volna.

Sötét hajnal volt még, mikor a szegény paraszt a sok kutyával Budára elérkezett. Elvergődött a budavári nagypiacra, ott letanyázott, előszedte a szeredásból a kenyért, szalonnát. De a kutya komák éhen maradtak, azok olyan ugatérozást csaptak, mind felverték álmukból a budai lakosokat, azt hitték, rajtok a tatár! Mikor osztán kinéztek az ablakon, és látták, hogy csak kutyahad jött Budavár ellen, ki-ki dorongra kapott, leszaladtak a piacra, agyon akarták verni az egész kutyaságot, vezérivel együtt. De akkorra ott termettek a király szolgái, ők tudták, mi járatban van a parasztember, nem engedték bántani. Reggelre megjelentették a királynak, hogy itt az a szegény araszt, felhajtotta a kutyákat. Mingyár felöltözött Mátyás király, elment az urakért, jöjjenek elő, megyünk a piacra. Kirukkoltak a főurak a piacra, mind gyönyörű díszmagyarba, legelöl Mátyás király; odavezette az urakat a kutyás emberhez.
- Itt a szép alföldi eb, uraim, mindenkinek venni kell belőle, ez lesz most már a divat!
Nagyot néztek kényes nagyurak, ahogy az a sok condra kutya elkezdte a csizmájok orrát szagolni. De a király megvette rögtön a legmocskosabb kuvaszt tíz aranyon, arra lett nagy nevetség, elkezdtek az urak licitálni; mennél szennyesebb volt egy bundás, annál többet adtak érte. A szegény parasztnak teli lett a szeredása arannyal, majd leszakadt a válla, mikor Mátyás ráadta és isten hírével útnak bocsátotta:
- No, jó ember, eredj haza, meséld el, milyen nagy ára van Budán a kutyának.
El is mesélt ez a boldog ember, legelső, akinek elmesélte, az a nagygazda volt, akinek a sok földje mellett volt az ő kicsi földje. Megmutatta neki a rakás aranyat, meg is mondta, űgy nézzen rá, most már ő is nagygazda lesz, nagydarab földet vesszen, hat ökörrel szántogat ő is őszire!
A nagygazda nem szólt egy szót se, csak magába gondolta: megállj, kódus, azt nézd meg majd, én milyen vásárt csinálok!
Másnap eladta a hat ökröt, az árából felvásárolta az egész falu kuvaszát, komondorát, de még a szomszéd faluba is elment a portékáért. Mikor már vagy száz kutyája együtt volt, feltarisznyázott a nagygazda, elindult a száz kutyával Budára. Egész úton azt számítgatta, hány tarisznyára való aranyat hoz majd haza, mennyi földet vehet még meg, mind, amit maga körül lát otthon, megveheti, ami föld van Berettyótól a Körösig, Köröstől a Tiszáig, Tiszától a Dunáig.
Javában állott már a piac, mikor a nagygazda megjött a sereg kutyával Budára. Alig tudott helyet szorítani a teméntelen sok ebnek a piac sarkába. Megfizette egy szóra a helypénzt, azt mondta, majd jön Mátyás király a nagyurakkal, mind megveszik az ő drága kutyáit. A vásárosok meg a népek meg csak nézték a büszke parasztembert, aki nagy szájjal hirdette, hogy itt vannak a divatos kutyák, de nem eladók, csak a nagyuraknak! A kuvasz meg a komondor egynéhány elszabadult, felborogatták a kofaasszonyok kaskáit, szilkéit, eltört a tojás, kiömlött a tejfel, nosza mind a kutya széjjelszaladt a csemegét felnyalogatni. A kofaság méregbe jött, rúgták, csapták az ebeket, a gazdájokat tökkel, dinnyével hajigálták, ez meg kiabált, ugrált a kutyái után, a kutyák szűköltek, vonítottak, az emberek káromkodtak, az asszonyok sivalkodtak, felfordult az egész piac, ilyen kukullóriumot még nem látott az öreg Buda vára. Előszaladtak a nagy lármára a hajdúk, azok osztán csihi-puhi, neki a sok kutyának a rézfokossal, míg egy csomóba nem verték őket, a gazdának is odasuhintottak közbe egypárat a hátára, mert az csak a magáét kajabálta, hogy helyet, helyet az uraknak, jönni kell már a nagyuraknak, azok veszik majd meg az ő kutyáit. Addig, míg a pandúrkáplár rá nem cserdített:
- Egyszer volt Budán kutyavásár, többet nem lesz, tisztulj innét a pacról!
És a piaci népnek a nagy kacagása közt elkergette a parasztot mind a száz kutyájával.

Mátyás király és a kolozsvári bíró

Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mennyire sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegényeket, pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte, sokszor móresre tanította. Most hát, hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött, s rongyos gúnyájában leült a bíró házával szemben, egy hídra.
  Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed:
- Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? – Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.
- Mennyi a fizetség? – kérdezte Mátyás.
- Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!
   A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elöl-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást.
- Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? – kérdezte Mátyás.
- Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! – mordult rá a bíró. – Takarodj fát hordani!
Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:
- Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!
- Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! – adja ki a parancsot a bíró.
A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá.
Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.
Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh s a szégyen. Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettel ismét Kolozsvárra látogatott.
A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom!
  Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:
- Sok szép fája van, bíró úr! – mondta a király. – Honnan szerezte be kegyelmed?
- Kedves jobbágyaim ajándéka – szerénykedett a bíró.
- S ki horda be ezt a temérdek tüzelőt? – feszegette tovább a dolgot a király.
  A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta:
- Az itteni szegények szívességből behordták.
- Dobáljátok szét a farakásokat! – adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. – Három hasábra ráírtam a nevem, amikor itt három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.
   A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
  Akkor a bíró térdre esett:
- Grácia fejemnek, felség!
- Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségem kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.
   Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó.
Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság.